Valamikor 1830-ban Moni fölött megmozdult a föld. A vulkán úgy döntött, hogy kitör. Azóta a Kelimutu három kráterszemével csodálkozik a világra, és attól függően milyen kedve van, változtatja szemszínét. A helyiek szentként tisztelik krátereket, és úgy tartják, a lelkek a tavakban térnek örök nyugalomra, mindenki kora és cselekedetei alapján kerül besorolásra.
Látnunk kellet hát ezt a csodát. Lénáéktól korán reggel elindultunk, bár így is csak délután 3-ra értünk Moniba, a hegyi faluba.
mandarin az útra Tiarától
Útközben összebarátkoztunk egy katalán párral, akik megőrizték az egyik táskánkat éjszakára. Nekünk ugyanis olyan tervünk volt, hogy fennalszunk a vulkánon. Gyorsan átpakoltunk Bálint táskájába, (én nagy izgalmamban lent hagytam a hálózsákom, se vész) és felrobogtunk a parkhoz. Innen lépcsők vezettek be ebbe a holdbéli világba, ahol ömlik a köd és minden kénszagú.
misztikus hangulat
Én egyenesen izgultam, miközben közeledtünk az első kráterhez. Megpillantottuk végre...és hát gyönyörű volt, óriási sima zöldeskékség, ki tudja hány lélek pancsol már benne. Most már nem is a Holdon, hanem a Marson éreztem magam...
a tojás kékje
befigyel a türkiz
Mentünk tovább bele a ködbe, útközben találkoztunk egy csapat majommal, akik gyümölccsel megpakolva menekültek előlünk. Kis marslakók.
Mire felértünk a második, fekete kráterhez, a turisták többsége már leszállingózott, mi maradtuk csak egyedül meg a végtelen csendbe néha beleszóló madarak. Ez a fekete tó elég gyászosan festett, de Bálintnak mégis ez lett a kedvence.
Innen már nem volt messze az Inspirációs Pont, ahonnan egyszerre láthatod mindhárom tavat, és végre a türkiz kráter is feltárta teljes valóját. Annyira túlvilági volt az egész.
Naplemente előtt még találtunk egy (kicsit sem szabvány) csapást, ami felvitt a zöld kráter peremére, ahol aztán félig magamat is a tóban éreztem, olyan közel volt hozzánk.
ez itt a perem kérem
Szürkületkor felhúztuk a sátrat az út mellé, sajnos nem a legjobb helyre, mivel azt már elvitték az orrunk elől. Szóval mégsem voltunk egyedül.
Megvacsoráztunk, elhelyezkedtünk, felhívtam anyukám, fogmosás és épp indultunk volna egy holdfényes kráterkörútra, amikor a sötétben fényszórók bukkantak fel. Hát ezek gyorsan ránk találtak… Három fejlámpás arctalan alak lépett hozzánk…na most mi lesz? De ezek igazán kedvesek voltak, majdhogynem ők kértek tőlünk bocsánatot. Percek alatt előkerültek a „szomszédjaink” is, egy cseh pár, aztán felpakoltak minket a platóra és levittek a 4km-rel lejjebb lévő irodájukhoz, ahol a kertben sátrazhattunk. Nem büntettek meg, nem kellett újra jegyet vennünk másnap, egyszerűen csak nem szabad ott fent aludni. (Voltak már balestek a leguruló kövek miatt, és a testeket azóta sem tudták felhozni a tavakból. Hideg kiráz.)
Másnap 4kor már fel is keltünk, fel akartunk érni az első napsugarak és a többi turista előtt, és így, hogy lehoztak minket, egy órát kellett tempózni az Inspirációs Pontig, ami a sátrunktól 10 perc lett volna. De jólesett a „reggeli” séta, közben beburkolt minket a misztikus köd, néha kecskék szemei csillogtak a fejlámpa fényében. Végül sikerült elsőnek felérni, teljesen sötét volt még. Lassan kezdett csak derengeni, és a fénnyel együtt megérkeztek a turisták meg a helyiek a kis szarongjaikba bugyolálva és kávét meg teát árultak a fagyoskodó népnek. A napfelkelte nem volt tökéletes, mert felhős volt az idő, sokáig semmit nem láthattál, és aki most volt itt először azt se tudta merre kéne nézni. Mi bennfentesekként ott kuncogtunk a markunkba. Végül egyszer kibújt a nap pár percre, mindenki vadul elkezdte fotóztatni magát, aztán levonultak.
mi is kamerázunk vadul
Volt fent egy bácsika, az egyfogú Johannes, aki kinézett minket magának és úgy félóránként odadugta hozzánk arcát és suttogva kérdezte: kofi, tí? Közben fülig ért a szája. Amikor már vagy hatodszorra is odabújt én röhögő görcsöt kaptam tőle. Végül vettünk gyömbéres teát, de sajnos nem tőle (neki az nem volt), szóval szerintem örökre megharagudott ránk.
inspirációs gyülekezet, legalul Johannes barátunk
Lefelé legyalogoltunk Moniig, kis falvakon keresztül. Egész úton sárban dagonyáztunk, mert sajnos elkezdett szakadni az eső. Moniban épphogy elkaptuk a buszunkat, amivel Bajawa-ig döcögtünk, de ez már egy másik történet.
Lényeg a lényeg, ezt a vulkánt még kisherceg is megirigyelné...
jó a videjó!!! is.
ReplyDelete