lett egy video

 a vulkanos bejegyzeshez bekerul egy video is...
sajnos a videokat nehez felrakni ezert a keses.
van egy kupangrol is mar keszen, de meg egyszersem ment fel, bar lehet jobb is.felelmetesen hulyek vagyunk rajta.
de most nezzetek a vulkanokat!!

http://lassanhazadocogok.blogspot.com/2010/07/kelimutu-csoda.html

---Gili Tralllalalla---

Hosszas utazás és többszöri átszállás után megérkeztünk a három kicsi Gili sziget közül Trawanganra, vagy egyszerűbben Trallalára, ahogy a turistáknak tanítják. Mert bizony itt már hegyén hátán turista, nagyobb sűrűségben találhatóak, mint a helyiek. Mindenki özönlik ide búvárkodni, hasat süttetni, meg szörfözni, nincs is itt más tennivaló.

utkozben uj kozlekedesi formaval talalkoztunk , ez az Oscar

ez pediglen valami borzalmas lotty

Sziget fesztival

Trallalan is akadnak oscarok

Nem épp a legjobbkor csöppentünk ide, egyrészt, mert most van szezon és csurig a sziget, másrészt meg esett, de nagyon. Úgy éreztem magam, mint a Sziget egy dagonyázós napján, minden sárban lucsog és a nép mint ázott veréb szlalomozik a pocsolyák között. A szállások az eddigiekhez képest aranyárban, persze az összes hely nagyon pofás, tengerre néző, igazi bambuszköltemények. Óriási a kontraszt az eddigi Indonéziához képest. A sziget belsejében aztán rábukkantunk egy szerényebb kis lakra, még szinte el sem készült a szoba, épp ezért olcsóbban lett a miénk.

Következő feladat a bringaszerzés volt, végre tekerhetünk, már hiányzott! Kaptunk egy pár kedves kosarast és nyomás szétnézni. Az eső sajnos kérlelhetetlenül esett, de még így is megkerültük a szigetet (nem egy nagy táv), mezítláb, dagonyázva.

Másnapra kiderült az ég, nem is haboztunk, irány búvárkodni! A hal felhozatalra itt sem lehet panasz, kisebb-nagyobb, vitorlás-hosszúkás, sárga kék tarka, na meg szivárványszínű. Ezrével lubickolnak a türkiz vízben. 

Délutánra sajnos megint esőre állt, de nem volt olyan vészes, csak épp búvni nem lehetett. Begurultunk hát a sziget közepébe, úgyis ott laknak a helyiek, meglestük őket. Szerényebbek arra a lakok, tehén, szemét, kókuszhéj a körítés. „Megmásztuk” a legmagasabb pontot is, hát nem volt nehéz, és a látvány sem tarolt le, lapos ez a Gili. Azért láttuk szépen a szomszéd Giliket, meg Lombokot, amit busszal átszelve érkeztünk ide.

Este igazán eleven itt az élet, bár étterem hátán, ilyen olyan csini dizájnnal, hívogató táblákkal. Az éttermek előtt jégbe meredt halak, rákok. Mi végül a tengerpartot választottuk, kezünkben sörrel (bár még itt sem olyan olcsó), vacsorát pedig egy helyinél vettünk. Mindig az a legjobb, ott pörgetik előtted a wokban a fogást, vagy csak rámutatsz mit kívánsz, és máris a tiéd. Elnéztünk még egy „reggae bárhoz” is, de hiába volt élőzene, nagyon U2-san hangzott, szóval ezt kihagytuk.

Következő napra tervezte Bálint a szörfözést, de sajnos egy fodor nem sok, annyi sem volt a vízen. Előző nap sem voltak valami óriás hullámok, lego embereknek talán elmegy. Mit volt mit tenni, mentünk búvni. Ezen a helyen végre sikerült elcsípnem egy teknőst! Ott lapátolt előttem, nem is volt kicsi. Szívem repesett…

hiaba tepersz csavokam!

Sikerült rábukkannunk egy csiga és csillag kolóniára is. Ilyen ronda csillagokat komolyan mondom nem láttam még, de az a legrosszabb, ahogy közlekednek. Tekergő kis korcsok, csupa tüskék. Bálint persze magára helyezte őket, szépen összebarátkoztak. Nekem egy kis muréna jutott barátnak, akkora volt a feje mint a körmöm, és egy sziklában vészelte át tátogva az apályt.

a gyonyoruseges zold cafat

Balintnak bejottek

Na hát ez a két nap elég is volt itt, sokkal tovább szerintem elunja magát itt az ember, zéró kultúra, csak ezek a plasztik helyek meg a turista hegyek.

Menjünk inkább Balira!

 a hatterben az mar Bali vulkanja....

---Szelíd motorosok---

Valahogy sosem kerültem eddig szorosabb kapcsolatba bárminemű motorral. Így kissé furán éreztem magam, mikor elvittem a robogónkat egy próbakörre, de nemsoká már Nusival a hátam mögött róttuk a kilométereket.

Flores a helyszín még mindig, annak is a közepe, fent a hegyekben, egy Bajawa nevű városka. Innen megyünk felfedezni a környék tradicionális falvait. Rengeteg van itt elszórva. Némelyik kissé turistásabb, a főúttól messzebb lévők meg jobban elhagyatottabbak. Sokszor még Indonézül sem beszélnek (csak ilyen olyan tájszólásokban), ami nekünk igen fájó, mert már perfektül köszönünk és számolunk. Egyik ilyen falu Wogo. Nem a legeldugottabb, de kezdésnek jó lesz.  Sehol senki nem volt, csak disznó álkapcsok lógtak a házak falán fürtökben. Beljebb merészkedtünk és megtaláltuk az embereket, mindenki a vízelvezető árkot ásta. Hangulat kitűnő, folyik a pálmalötty, mindenki ott van, nagypapitól a kisgyerekekig. Annyira meg sem lepődtek rajunk, eddig mindig nagyobb feltűnést keltettünk, de hát ez van, utazási irányunkkal egyenes arányban nő a turisták száma. Egyik asszonysággal szóba elegyedtünk, bevitt a házba is, kérdezgettük, válaszolt.

Wogo

nő szarongban

pacha mama

a betonjárda már a kormány műve

a kereszténység is betette a lábát..

Délutánra annyira belejöttem a robogózásba hogy még élveztem is, főleg mert a nap is kisütött és kis utakon kedvünkre lazulhattunk vele. Falunkon keresztül fel le, felhőbe be-ki. Belebotlottunk egy kávéüzembe is, elmutogatták, hogy is készül a kopi arabica flores.

kávészárítás a vulkán-fűtötte talajon

nem fociztam már fél éve legalább, kéne

védőangyalunk: csőrike

píszforáll

boci, nusi, moci

útfélen

fakitermelés

két nap alatt egyszer sem sikerült megpillantani a csúcsot

Találtunk egy vízesést is, de a legjobb dolog az út végén várt minket: egy vulkán forralta patak. Fürdeni csak egy ponttól lehet benne, ahol egy kisebb hideg patak belefolyik. Hát az a hőmérsékletek orgiája kérem. Jobbomon perzsel, másik oldalon meg hűt, majd megfordulok és fordítva. Nagy találmány.

hőmérsékletek orgiája

Másnap reggel útra kelünk, hosszú az út. 10 óra busz, 1 alvás, 8 óra hajó (integetés Komodónak), 1óra busz, 2 óra várakozás, 9 óra busz, 2 óra hajó, 2 óra busz, 1 óra busz, fél óra hajó. Itt is vagyunk Gilin, majd jelentkezünk!

---A Kelimutu csoda---

Valamikor 1830-ban Moni fölött megmozdult a föld. A vulkán úgy döntött, hogy kitör. Azóta a Kelimutu három kráterszemével csodálkozik a világra, és attól függően milyen kedve van, változtatja szemszínét. A helyiek szentként tisztelik krátereket, és úgy tartják, a lelkek a tavakban térnek örök nyugalomra, mindenki kora és cselekedetei alapján kerül besorolásra.

legenda from secsnik on Vimeo.

Látnunk kellet hát ezt a csodát. Lénáéktól korán reggel elindultunk, bár így is csak délután 3-ra értünk Moniba, a hegyi faluba.

mandarin az útra Tiarától

Útközben összebarátkoztunk egy katalán párral, akik megőrizték az egyik táskánkat éjszakára. Nekünk ugyanis olyan tervünk volt, hogy fennalszunk a vulkánon. Gyorsan átpakoltunk Bálint táskájába, (én nagy izgalmamban lent hagytam a hálózsákom, se vész) és felrobogtunk a parkhoz. Innen lépcsők vezettek be ebbe a holdbéli világba, ahol ömlik a köd és minden kénszagú.

misztikus hangulat

Én egyenesen izgultam, miközben közeledtünk az első kráterhez. Megpillantottuk végre...és hát gyönyörű volt, óriási sima zöldeskékség, ki tudja hány lélek pancsol már benne. Most már nem is a Holdon, hanem a Marson éreztem magam...

 a tojás kékje

befigyel a türkiz

Mentünk tovább bele a ködbe, útközben találkoztunk egy csapat majommal, akik gyümölccsel megpakolva menekültek előlünk. Kis marslakók.

Nusi a ködben

Mire felértünk a második, fekete kráterhez, a turisták többsége már leszállingózott, mi maradtuk csak egyedül meg a végtelen csendbe néha beleszóló madarak. Ez a fekete tó elég gyászosan festett, de Bálintnak mégis ez lett a kedvence.

Innen már nem volt messze az Inspirációs Pont, ahonnan egyszerre láthatod mindhárom tavat, és végre a türkiz kráter is feltárta teljes valóját. Annyira túlvilági volt az egész.

Naplemente előtt még találtunk egy (kicsit sem szabvány) csapást, ami felvitt a zöld kráter peremére, ahol aztán félig magamat is a tóban éreztem, olyan közel volt hozzánk.

ez itt a perem kérem

Szürkületkor felhúztuk a sátrat az út mellé, sajnos nem a legjobb helyre, mivel azt már elvitték az orrunk elől. Szóval mégsem voltunk egyedül.

Megvacsoráztunk, elhelyezkedtünk, felhívtam anyukám, fogmosás és épp indultunk volna egy holdfényes kráterkörútra, amikor a sötétben fényszórók bukkantak fel. Hát ezek gyorsan ránk találtak… Három fejlámpás arctalan alak lépett hozzánk…na most mi lesz? De ezek igazán kedvesek voltak, majdhogynem ők kértek tőlünk bocsánatot. Percek alatt előkerültek a „szomszédjaink” is, egy cseh pár, aztán felpakoltak minket a platóra és levittek a 4km-rel lejjebb lévő irodájukhoz, ahol a kertben sátrazhattunk. Nem büntettek meg, nem kellett újra jegyet vennünk másnap, egyszerűen csak nem szabad ott fent aludni. (Voltak már balestek a leguruló kövek miatt, és a testeket azóta sem tudták felhozni a tavakból. Hideg kiráz.)

Másnap 4kor már fel is keltünk, fel akartunk érni az első napsugarak és a többi turista előtt, és így, hogy lehoztak minket, egy órát kellett tempózni az Inspirációs Pontig, ami a sátrunktól 10 perc lett volna. De jólesett a „reggeli” séta, közben beburkolt minket a misztikus köd, néha kecskék szemei csillogtak a fejlámpa fényében. Végül sikerült elsőnek felérni, teljesen sötét volt még. Lassan  kezdett csak derengeni, és a fénnyel együtt megérkeztek a turisták meg a helyiek a kis szarongjaikba bugyolálva és kávét meg teát árultak a fagyoskodó népnek. A napfelkelte nem volt tökéletes, mert felhős volt az idő, sokáig semmit nem láthattál, és aki most volt itt először azt se tudta merre kéne nézni. Mi bennfentesekként ott kuncogtunk a markunkba. Végül egyszer kibújt a nap pár percre, mindenki vadul elkezdte fotóztatni magát, aztán levonultak.

mi is kamerázunk vadul

Volt fent egy bácsika, az egyfogú Johannes, aki kinézett minket magának és úgy félóránként odadugta hozzánk arcát és suttogva kérdezte: kofi, tí? Közben fülig ért a szája. Amikor már vagy hatodszorra is odabújt én röhögő görcsöt kaptam tőle. Végül vettünk gyömbéres teát, de sajnos nem tőle (neki az nem volt), szóval szerintem örökre megharagudott ránk.

inspirációs gyülekezet, legalul Johannes barátunk

Lefelé legyalogoltunk Moniig, kis falvakon keresztül. Egész úton sárban dagonyáztunk, mert sajnos elkezdett szakadni az eső. Moniban épphogy elkaptuk a buszunkat, amivel Bajawa-ig döcögtünk, de ez már egy másik történet.

Lényeg a lényeg, ezt a vulkánt még kisherceg is megirigyelné...